Tavaly novemberben – három év gyes után – mentem vissza dolgozni. Nagy lendülettel vetettem bele magam az új feladatokba, de ismerkedésre is maradt időm: néhány héttel később a telefonközpontostól az igazgatóig mindenkivel jóban voltam. Túlságosan is…
András, a vezér majd húsz évvel volt idősebb nálam. Amikor először megláttam és rám nézett meleg barna szemével, egészen elgyengült a lábam. Hosszú másodpercekig néztük egymást, de aztán észbe kaptunk és mindketten visszatértünk a munkánkhoz. Néhány hónapon keresztül ennél több nem történt közöttünk.
Márciusban nőnap alkalmából ajándékot kaptunk a főnökségtől és egy meghívást délutánra a közeli művelődési ház kávézójába. Ide már nemcsak a nőknek szólt a meghívás, hanem néhány férfi kollégánknak is.
Jól éreztük magunkat, mindenki közvetlenebbül beszélgetett, mint a vállalatnál, én is meséltem a családomról, de közben egyre csak az ajtót figyeltem. A többiek meg is kérdezték, hogy várok-e valakit.
– Nem – válaszoltam. – De még nincs itt mindenki.
– Tudod, sokan vidékről járnak be, ők nem mindig vesznek részt ezeken az alkalmakon – mondta Ildi kolléganőm, de nem sejthette, hogy akit én vártam, az ott lakott a közelben.
A köszöntők és a koccintás után többen hazamentek, de nekem nem kellett sietnem. A férjem már több hete külföldön dolgozott, a kislányunkra pedig a szüleim vigyáztak. Páran még továbbmentünk a közeli vendéglőbe folytatni az ünneplést.
Másnap reggel összefutottam Andrással, a nagyfőnökkel, és kérdőn néztem rá.
– Hazafelé majd beszélgetünk – mondta, és sietett tovább.
Délután egyszerre léptünk ki a kapun.
– Miért nem voltál ott a tegnapi bulin? – kérdeztem.
– Csak nem hiányoztam? – kérdezett vissza.
– De igen – válaszoltam, és éreztem, hogy elpirulok zavaromban.
– Hát jó. Ha ennyire hiányoztam, pótoljuk majd valamikor…
A következő héten odajött hozzám és megbeszéltük, hogy munka után találkozunk egy kisvendéglőben. Örültem is meg nem is a randinak, hiszen alig három éve mentem férjhez szerelemből, és igazi szerelemgyereknek adtam életet. Mégis… Valamilyen megmagyarázhatatlan okból vágytam arra, hogy Andrással legyek, ugyanakkor lelkiismeret-furdalásom volt a férjem miatt.
Elérkezett a nagy nap. Beültünk a vendéglőbe, és a finom étel mellett sokáig beszélgettünk. Először közömbös dolgokról, majd meséltem neki a férjemről és a kislányomról, ő pedig az élettársáról és a fiáról.
A következő randit ugyanoda beszéltük meg, de a vacsora most elmaradt, félórás autózás után kiértünk a városból és egy kis nyaraló előtt álltunk meg.
– Nem teszünk semmi olyat, amit te nem akarsz – mondta válaszul kimondatlan kérdésemre.
– Rendben – sóhajtottam, és hagytam, hogy bevezessen a házba.
Alig csukódott be mögöttünk az ajtó, máris megcsókolt. Visszacsókoltam, bár az eszem egyre csak azt mondta: nem szabad, nem szabad! De a szívem parancsa erősebb volt. Rózsaszín köd ereszkedett a szemem elé, hirtelen lángra lobbantam és megtörtént az, aminek nem szabadott volna megtörténnie. Iszonyatos lelkiismeret-furdalásom volt a hűtlenségem miatt, mégis be kellett vallanom magamnak, nagyon-nagyon jó volt Andrással az a néhány óra. Tökéletes szerető volt, pontosan tudta, mi kell egy nőnek, és meg is adta. Leírhatatlanul jó volt vele a szex.
Másnap egészen felvillanyozva mentem be a munkahelyemre. Zsuzsi kolléganőm, aki egyben a legjobb barátnőm is volt, meg is jegyezte ezt a változást.
– Úgy kivirultál, akár egy rózsa. Talán szerelmes vagy? – kérdezte.
– Nem, de azt hiszem, valami megváltozott bennem… az életemben.
A következő két hétben nem láttam Andrást, kiderült, hogy szabadságra ment a családjával. Szomorú voltam, mert máris hiányzott, és alig vártam, hogy leteljen a két hét.
Hétfőn, amikor bementem, Zsuzsi ezzel fogadott:
– Beszéltem Andrással, elmegyünk megünnepelni a születésnapját, van egy meglepetése a számodra. Bár furdalt a kíváncsiság, nem faggattam.
Ugyanabban a vendéglőben találkoztunk, ahol már azelőtt kétszer – csak éppen négyfősre bővült a társaság. (András meghívta Zsuzsit a férjével együtt.) Jól telt az este, megvacsoráztunk, sokat nevettünk. Aztán elővett valamit a zsebéből és felém nyújtotta.
– Tessék, ezt neked hoztam. Sokat gondoltam rád a tengerparton, nagyon hiányoztál.
– Te is nekem – válaszoltam meghatottan. – Nagyon köszönöm.
Kibontottam az ékszeres dobozt. Gyönyörű aranymedál volt benne. Könnyes szemmel néztem rá.
– Ne sírj! – súgta a fülembe és megcsókolt. (Nem titkolta el Zsuzsiék előtt a kapcsolatunkat.)
Ezután még kétszer találkoztunk egy kis motelben. Először minden csodálatos volt, de a második alkalommal ránk törte az ajtót a férjem. Régóta sejtett már valamit, ezért váratlanul hazajött a külföldi munkájából és a cég kapujától követett minket.
Válással fenyeget, ha nem szakítok Andrással és nem keresek másik munkahelyet.
Azt kellene tennem, amit kér, de olyan nehéz döntenem. András jóval idősebb nálam, családja van, és nem ígért semmit, mégis annyira megbabonázott, hogy néha úgy érzem, csak csettintenie kellene és feladnék érte mindent. Ugyanakkor ott van a tündéri kislányunk, akit imádok, és akit nem vehetek el az apjától. Az apjától, akit hűtlenségem ellenére még mindig szeretek. Jaj, mit tegyek?
Magamról
